Elhatároztam, hogy írok egy kicsit személyesebb hangvételű posztot is. Most egyébként is szentimentális hangulatban vagyok és eddig mindig tartózkodtam attól, hogy ilyenkor írjak a "naplómba". Tartottam attól, vagy talán még most is tartok, hogy valójában erre senki sem kíváncsi. De végül is ez mégis csak az én naplóm, nem? :) Furcsa lenne, ha nem kapnának itt helyet a kétségek, a megingások. Akkor nem a valóságot tükrözné. És talán még másnak is hasznos lehet, ha látja, hogy milyen is megélni a távolságot ebben a korban, először az életben. Ugyanakkor érdekes kísérlet is, mert gyorsan kiderülhet majd, hogy mennyire kedvelitek, vagy nem, az ilyen típusú bejegyzéseket.

Általában "itthon" - a lakásban, ahol most is tartózkodom - interneten magyar rádiókat hallgatok. Ezt csak azért írom le, mert ma este éppen éjfélkor értem vissza a tollasról, pontosan a Himnusz kezdetére. Őszintén be kell  valljam, hogy már elég régen történt meg ez velem, hogy ekkora örömet okozzon mi kis Himnuszunk. És igen, bármennyire is fennhéjázósan hangzik, mozdulatlanul állva hallgattam végig, igen. Nagyon jól esett.

Az érzések, amik körülvesznek, elég hullámzóak. A legtöbbször szerencsére a hatalmas kihívást látom az ittlétben.  Folyamatosan a leghihetetlenebb és korábban legelképzelhetetlenebbnek tartott megoldandó feladatok foglalják az időm nagy részét és ez jó érzés. Jó érzés, ahogy haladok előre. Ugyanakkor mindenkinek vannak határai, bár mindenkinél más az, amit el tud viselni. A mai nap már meghaladta a saját határaimat. Nem tudom pontosan miért. Talán nem is csak egy konkrét oka van. Biztosan nem sokat segített a közérzetemen, hogy két lakást is megpróbáltam kibérelni, de egyik sem sikerült. Nem azért, mert valaki elhappolta, hanem mert egyszerűen leráztak az ingatlanközvetítők, miután megtettem az szándéknyilatkozatomat. Mint ma egy kollégámtól megtudtam, sajnos erre továbbra is számíthatok, mert a közvetítők nem szeretik a Kelet-Európából érkezőket - nekik mi már keleten vagyunk - és nem valószínű, hogy kiadják nekem a lakásokat. Azt tanácsolta, hogy  mindig olyan hirdetéseket keressek, ahol találkozhatok a tulajdonossal, mert általában ők sokkal rendesebbek.

Azt is furcsa megtapasztalni, hogy persze mindenki igyekszik nagyon segítőkésznek eladni magát, de amikor valóban szükség lenne valami konkrét segítségre - itt most ne nagy dologra gondoljatok, csak mondjuk egy telefonszámra, vagy egy olcsóbb hotel címére, nevére -, akkor nem nagyon számíthatsz valójában senkire.

További példaként említhetném a fantasztikusra sikeredett HR-es fogadtatásomat az Altran-nál. Egy "kemény" kis flamand csajjal együtt hallgattuk végig a flamand részleg HR-esének tájékoztatóját. Miután ugyanis az én részlegem HR-ese megtudta, hogy van még egy új jövevény a másik osztályon, gyorsan lepasszolta a melót. Nos hát a flamand részleg HR-ese viszont nem annyira beszélt angolul, mint amennyire flamandul. De azért "mindent" beleadott. Igyekezett tőmondatokban elmondani, hogyan is működik a cég, milyen belga törvények vonatkoznak rám, miért nem kaphatok  szabadságot  2013-ban, ilyesmi. Gondolom el tudja mindenki képzelni, mennyire lehet ilyesmit tőmondatokban megmagyarázni. Viszont a legszebb az volt, amikor megpróbáltam valami épkézláb magyarázatot kicsikarni belőle és visszakérdeztem. Ilyenkor mindig ránézett a flamand csajra, majd 5-10 percen keresztül(!) ingyenes flamand társalgási órát tartottak nekem. Ezután rám nézett és azt találta mondani, hogy keressek rá a net-en, ő nem tudja elmondani. Hát szép... Puffogtam magamban egy sort utána, még azon is elgondolkoztam, hogy megírom a főnökömnek, hogy milyen sokat tanultam flamandul, de rájöttem, hogy ezzel egy perccel sem éri meg többet foglalkozni. Nem engem minősít és egyébként sem erre szeretnék koncentrálni. Így aztán ma már csak mosolygok az egészen.

Az is nagyon idegen számomra, hogy itt mennyire minden a pénz körül forog. Még nem nagyon tudtam úgy sörözni a kollégáimmal, hogy ne jöjjön szóba a pénz. Például ma amikor a szigetországi kollégáimmal közöltem, hogy én nem szeretnék 1000 eurónál többet költeni albérletre, akkor gyakorlatilag elvesztem a szemükben. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy itt ~700+rezsi=~850 euró körüli összegért lehet bérelni egy stúdió "lakást". Vagy azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy minden pozíciót csak az érte járó fizetés alapján ítélnek meg. Eddig még senkit nem hallottam olyat mondani, hogy "én azért csinálom ezt, mert ezt szeretem csinálni", vagy  hogy "azért szeretnék előrelépni/váltani, mert azzal szeretnék foglalkozni". Nem. Itt mindennek a magyarázata a pénz.

A mai edzés és két sör után egy kicsit már meguntam és nagyon finoman felvilágosítottam a beszélgető partnerem, hogy igazából én nem szeretnék a pénzről beszélni és engem most ez nem igazán motivál.  Úgy hoztam ezt a tudomására, hogy elmeséltem neki, hogy mi otthon nem nagyon beszélünk a pénzről, nem mondjuk el egymásnak, hogy ki mennyit keres, mert nem tartjuk annyira fontosnak. Sokkal fontosabbnak tartjuk az emberi kapcsolatokat, stb. Szerencsére partner volt, s kicsit megkönnyebbülve ismerte be, hogy valóban nem a pénz kellene, hogy a legfőbb motiváló tényező legyen és főleg nem sörözés közben. Azt állította, hogy ez a rossz szokás már itt ragadt rá.

Valójában persze nem is erről szerettem volna most írni, hanem a szentimentális hangulatomról. Ha jól emlékszem az ittlétem alatt most fordul elő másodszorra, hogy csak ülök a kanapén, magam elé bámulva és folyamatosan az jár a fejemben, hogy mi a frászt keresek én itt. Miért nem hagyom meg másnak ezt a világot? Egyébként is mindenki mindenféle érthetetlen nyelven halandzsázik körülöttem... Na jó, azért ennyire nem borús a helyzet, szerencsére. :) De most tényleg nagyon gondolkodóba estem.

De legalább az edzés jó volt. Játszottunk 6 szett párost a Belga válogatott korábbi oszlopos tagjaival, szóval panaszra nincs okom. Picit még jobbak nálam, de ez csak idő kérdése, for sure. Idővel vagy én leszek jobb, vagy ők rosszabbak. Én meg épp ráérek.

Na megyek, kialszom magamból a kétségeket. Szép napot mindenkinek, akinek volt ereje végigolvasni!

u.i.: És eközben azért együtt is érzek az otthoni diáksággal! Hajrá!